Gárdonyi Géza munkái

FŰZFALEVÉL NYÁRFALEVÉL...
Költemények

Tartalom

A magyarok ősanyja
A bejövetel
Magyar hegedűs
A budvári gyűlés
A hét vezér
A bánhidai vecsernye
Kinizsi Pál
Korvin János
Éjjel a Tiszán
Az öreghonvéd
Március
Éjjel a mezőn
Paizs Anna
Falusi nóták
November
A falu reggel
A falu este
Vilma
Karácson éjjelén
Legszebb versem
Mit hozott?
A harmonika
Mikor itt vagy
Mikor feljött a Fiastyúk
Szememet lehúnyom
Amint itt ülök
Balog Fáni
Fejét a szék karjára hajtja
A fasorban
Fénykép
Este
Ültünk együtt
Tíz év multán
A karádi fasorban
A Zugligetben
Villámos kocsin
Tolsztojnak
A szív
Harangszó az éjben
Botanika
Szőke kislány
Levél Szabolcska Mihálynak
Levél a fiamnak
Fiamnak
A bogár
Szeptember
Egy este
Kezdő tanítónak
Gyászoló anyának
Esti harangszó
Útra-készülődés
Ha meghalok
Köd és napfény
Ne félj



A MAGYAROK ŐSANYJA.

Ázsiában, ciprusfából nagyerdő,
Teremtéskor ültette a Teremtő.
Nagyerdőben kerek kis tó, - nem látszik.
Dula király két leánya ott játszik.

Egyik leány barna mint a széntőke;
másik mint a buza-szalma oly szőke.
Mind a kettő szép, mint Jákob szent álma,
mínd a kettőt száz kisasszony szolgálja.

Két fia volt az óriás Nimródnak.
Ezek egyszer aranyszarvast hajszoltak.
Aranyszarvas elveszett az erdőbe:
beugrott a kerektói fürdőbe.
Danolgatnak a fürdőző leányok.
A holdvilág épp odasüt reájok.
Nagybámulva hőkölnek a legények.
Magyar súgja: "istenuccse tündérek!"

Szétint Hunyor: "Csöndes szájjal legyetek!"
a tó körül lassan körbe menjetek!
te meg öcsém nézz szét a sok menyecskén!"
Felel Magyar: "Azt a szőkét szeretném!"

A legénység körülkerül titokban,
s mint a macska az egérre kirobban.
Sikoltoznak a leányok s futnának;
szárnyok volna, bizony el is szállnának.

Csak egy leány áll nyugodtan magába:
haja szőke, mint a buza szalmája;
gyönge testét selyemfátyol takarja.
Magyar gyorsan a nyeregbe ragadja.

Piros hajnal föltetszik a pusztába.
A paripa habot hány már futtába.
Magyar a mént ballagóra engedi,
s a királylány gyönge arcát fölfedi.

- Élsz-e rózsám, foglyul esett kis tündér!
Haragszol-e, hogy ölembe kerültél?
Ha haragszol, a paripám megfordul,
de utánad, hej, a könnyem kicsordul.

Felelt a lány: - Én mindezt megálmodtam:
Egy hatalmas sas rabolt el álmomban.
Ringatózva vitt a magas egekbe,
s gyönyörködve nézett az én szemembe.

S így szólt tovább: Olyan vagy, mint az a sas:
orrod sasorr, karod erős, mint a vas!
a nézésed mély, mint a sas nézése...... S gyönyörködve nézett föl a szemébe.
(1902)

 

A BEJÖVETEL.

Honnan jöttek a magyarok tiz és félszáz éve?
Honnan jön a nagy üstökös csillag fel az égre?
S honnan jön a földrengető, villámszóró
vihar?
Európa kapujánál áll millió magyar.
Európa kapujánál fegyver-erdő fénylik.
- Kik vagytok és mit akartok? - ott a
muszkák kérdik.
- Atillának unokái: örökünkbe szállunk.
Adtok nekünk szabad útat, vagy magunknak
vágjunk?
Összepillant nagysápadtan a muszkák sok
vénje.
- Adunk nektek szabad útat Isten legszebb
népe
Adunk nektek szabad útat Kiev városáig, -
tovább aztán hogy' mehettek, majd ottan megválik!
Megindul be a magyar nép tengernyi nagy
árja:
mint valami ezüst-nádas csillog a sok dárda;
közepén meg mintha rengő rózsa-sziget volna,
a szép magyar asszonyokat ökrös szekér
vonja.
Lódübörgés, fegyvercsörgés, dal és zenelárma,
csengő-csengés, kacaj, beszéd, kürtök harso- gása,
egy zsivajjá elegyíti a sereg két szárnyát.
Elől megyen fehér lovon a hatalmas Árpád.

*
Hányaveti gőgös ember a kievi herceg:
alánéz a bástyájáról, és imígyen henceg:
- Lóduljatok vissza innen, kutya meg a
mája!
Az én földem nem országút, hogy mindenki
járja!

Megáll Árpád a fal előtt aranyos ruhában.
Reszket a nagy gyémánt-forgó ezüst-sisak-
jában.
Int. S elnémul mögötte a hadak minden sora.
- Ez a nép csak előre megy, visszafelé soha!
s ahol országút még nincsen, majd tapos
magának!
Így szól Árpád. S mennydörgés a vissz- hangja szavának.
Kardja villan, s a seregnek ezt kiáltja: Rajta!
Fölviharzik a förgeteg: száll ezernyi rajba.
A hágcsókon, mint a méhek gomolygó
tömege
ellepik a vár falait: nyüzsögnek fölfele.
Ember embernek a hátán, a tégla se látszik;
Ijedtében a sok muszka a pincébe mászik.

- Rajta! - kiállt a herceg is, de a katonái
alig bírnak félelmükben a lábukon állni.
Döng a kapu, omlik a fal, remeg még a föld is!
A kievi herceg arca sárga is meg zöld is:
Kapkod ide, kapkod oda, rikkant a hadának:
- Előre hát! - Bizony azok inkább hátra
látnak.
Ki is merne szembeszállni ilyen fene néppel,
mely vezére egy szavára zivatarképp kél fel.
S mintha szárnyas tigris volna, úgy repül a
falra,
s mintha villám volna kardja, úgy vág jobbra,
balra.
Kőből legyen, aki őket egyhelyen bevárja,
vagy legalább vasbádogból a harci-nadrágja.
Nem volt kőből a sok muszka, bádog se volt
rajta:
ráklélekkel ottan hagyta vezérét a bajba.

És a magyar úr lett volna egy kardcsapás
nélkül,
ha a zsoldos kún hadsereg elő nem áll végül.
A világot kúnok tarták akkor bátorságban.
Szanaszéjjel élt a kún-nép, szomorún,
hazátlan.
Elszegődtek ide-oda zsoldos védelemnek.
Kúnok aztán a magyarral szembenézni mer- tek.
Mint mikor a tölgyerdőre zúgó orkán támad,
s gyökerestől kifordítja a nagyerős fákat,
s hull a mennykő, leszakított sziklák dübö- rögnek,
és portenger borítja e harcát mennynek föld- nek,
- ilyen orkán volt a magyar, hogy a kúnra
támadt.
Vérszemet kapott a többi népe is a várnak:
a kúnoknak háta mögül nyilaztak pogányul,
s égő szurkot sütögettek le a vár falárul.
Vitéz volt a kún egyszálig, jól állta a harcot,
mégis ez a nagy csatázás csupán délig tartott:
mikor a nap délelőre megállott az égen,
ott könyörgött már a herceg Árpád előtt
térden.
Ott könyörgött, mint a koldus, kezét össze téve:
- Ne vedd el az életemet, magyarok vezérel
Árpád komoly pillantással mérte őtet végig:
- Lovam elé! Csatlósom lész Atilla földéig!

Ott egy kicsit megpihentek, lovat abrakoltak;
maguk is a bogrács mellett vígan falatoztak.

Ami adót hamarjában Kievre vetének,
három arany verte markát minden köz- vitéznek. Három arany meg egy kulacs tüzes, nemes
ó bor
Bizony föl is kortyantottak némelyek a jóból.

Amikor a kieviek visszatakarodtak,
előálltak vezérei a szétvert kúnoknak:
- Dicső Árpád, Isten tartson, - imígyen
szólának, -
láttuk nem fajult el vére a nagy Atillának.
Hazátlanok vagyunk mink is, világbolygó
népek,
csatlakoznánk zászlód alá, ha meg nem vet- nétek.
Felelt Árpád:
- Derék kúnok, világ katonái,
vitézségtek nem fog többé idegent szolgálni:
Lobogótok illik a mi lobogóink mellé,
hős kardotok illik a mi fegyvereink mellé;
testvérekként jöttök velünk Atilla földjére,
s testvér-osztály lesz kardotok megérdemelt
bére.
Itt a kezem: amint a föld birtokába léptek,
az Alföldön örök hazát kerekítek néktek.

Tas vezér a kürtjébe fújt: indulót jeleztek.
Árpád lovát vezette az alázatos herceg.

 

MAGYAR HEGEDÜS.

Kizöldült a mező. Megindult az erdő.
Elmosta az útat a tavaszi esső.
Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:
ifjú legények közt a legkedvesebbnek.

Beh nehezen várom tavasz elmúlását!
Tavasz elmúlását, búza aratását.
Napraforgó-virág teljes kinyílását;
legény-vitézeknek hazafordulását.

Elhervadt a mező. Hullong a falevél.
Messze idegenből a had is visszatér.
Csak egy legényt várok. Csak egy legény
nem jön.
Elmaradt, ott maradt az idegen földön.
Tarna vitéz hol vagy: fődben-e vagy égben?
Akár ég, akár főd, gyere rózsám értem!
Vigy el éngem akár az égi hazába,
akár pedig fektess síri nyoszolyádba.

Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog?
- Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok!
Fehér a paripám, csendes a járása,
mint az őszi szellő esti susogása.

Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.
Rozmaring-koszorút illeszt a fejére.
Így találták reggel holtán az útfélen:
piros csizmában és ünnepi fehérben.

 

A BUDVÁRI GYÜLÉS.
(Ezelőtt ezer esztendővel.)

Erdély hegyormain máglyatüzek égnek.
Láttokra megsápad orcája a népnek.
Lóra székely, lóra! Szaporán Budvárra!
Hívja az országot Erdély rabonbánja!

- Háborut hírelve? - Nem hordatott kardot.
- Házasítja talán a fiát, Apoltot?
- Tűzlánggal nem hívnak menyegzőre népet.
- Hátha a várára gyászkópját tűzének?
- A jóslat azt tartja nem fog ő elmúlni,
míg két hajnalt nem lát egyszerre pirúlni.
- No már akármi, de nagy hír űl Budváron!

Gyűlnek, gyűlekeznek fegyverben, lóháton:
a hosszú-szakálú méltóságos bánok,
nagysüvegű gyulák, bírók és horkászok,
nyalka fiatalok, vaskezű leventék,
(vállukon röpködnek farkasbőrös menték;)
aggok is eljöttek díszben és kardosan.
(Ülnek a lóháton nagyfiatalosan.)
Zászlók a tornyokon. Hát lenn a vártéren,
Zandirhám sátorán mi leng oly fehéren?
Atilla zászlója! a szent ősi zászló!
kiterjesztett szárnyú aranysassal játszó!
Vagy leszünk, vagy veszünk: itt a napok
napja!
Aggodalmas kérdés susog jobbra-balra.
Mert mikor Atilla zászlaját kibontják,
Isten tenyerében érzi a nép sorsát.

Gyűlnek, gyűlekeznek. Megtelik a térség.
Ablakon, erkélyen, tarka asszonynépség.
A fák ágait meg, mint csertes verebek,
lepik a gyerekek.

Amikor Zandirhám a trónjára lépett,
elcsittúlt a zajgás: néztek a vitézek:
két idegen ifjú (követ vagy jövevény?)
állt az emelvényen, Zandirhám jobbfelén.
Süvegükön forgó, párducbőr vállukon,
aranycsattos sárga csizma a lábukon;
karcsú derekukon napkeleti kardok.
Az egyik egy összegöngyölt zászlót tartott.
- Kik ezek? Mik ezek? Honnan pottyaná- nak?
- Mintha fonómesék hősei volnának!
- Mégiscsak követek! De honnan jövének?
Kérdésre kérdéssel így felelgetének.

Eközben a téren föllángol a máglya.
Előlép a táltos: karjait széttárja:

Isten! Isteni Isten!
fenn a napos égben!
áldd meg nemzetünket
a jövendőjében!

A szent fapoharat kezébe emelte:
imádságot vagy mit bőrbitélt felette;
loccsantott belőle a tűzre, a földre.
Tokaj színborával volt az teletöltve.
(Hej, nagy története van e fapohárnak!)
Ami benne maradt, nyujtá Zandirhámnak.
Zandirhám a bajszát kétfelé törülte,
poharat a népre fölemelintette:
"Iszom mindnyájunknak az egészségére!"
Az istentisztelet ezzel véget ére.
Most Zandirhám lép a trónpad elejére.
Kardra támaszkodva áll és néz a népre.
(Mintha volna mesék fehér Tél királya!)
Fojtott csend vár az agg rabonbán szavára.
Végre szól:
- Fiaim, vitézlő székelyek!
most az egyszer nem bajt, örömet hirdetek!
Kicsiny országunkra piros hajnal támad:
első követei, nézzétek, itt állnak!

Mint mikor szellő leng, zöld buzatáblára,
s hamvas kalászokat borzol a szél szárnya,
így fut át egy édes borzongás a népen,
Óh, mert a szerencsét feledték ők régen!

Zandirhám folytatja:
- Messze Ázsiába'
új gyümölcsöt érlelt Bendegúznak fája:
új nemzet sarjadott, velünk egyvér nemzet,
milyen a jó Isten többet nem teremtett!
Annyian vannak, mint a csillag az égen!
Útra keltek most a tavasz kezdetében:
jön-jön a csillagraj! Atilla földjére!
ennek a nemzetnek igaz örökébe!

Égett már minden arc, lángolt minden ember;
a nép öröme most fölviharzott tenger.
Süvegek röpdösnek, kardok kivillannak:
"Éljenek! éljenek! Csakhogy itten vannak!"
Szemek könnyben úsznak, szívek égi lángban.
Sohse volt ily öröm szép Erdélyországban!

A két ifjú követ süvegét levéve,
mosolyogva hajlong az örömzengésre.
De int az örebbik, hogy kíván szólani.
Légydongást is mostan lehetne hallani.

"Jó atyámfiai!"
Többet nem mondhatott.
E szókra az öröm új lángokba csapott.
A kő is kiáltott, föld is lelkendezett:
- Atilla nyelvén szól! Testvérnép érkezett!

S percekig tartott, míg elcsittúlt az éljen,
és csak belül zajgott mindenek szívében.
Az ifjú folytatta:
- Amint hallottátok:
Keletrül követül érkeztünk hozzátok.
Nemzetünk megindult messze Ázsiából,
Atilla fészkéből: Nagy-Magyarországból.
Jöttünk, minta vízár, minden tért elöntve,
jöttünk, mint a tüzes vihar, mennydörögve;
jöttünk, mint sebesen iramló hullámok,
jöttünk, mint paripán nyargaló villámok.
S miképpen a vihart futó szél előzi,
hírünk a népeket alázatra győzi:
hajlanak, mint fűszál; ki nem hajlik, roppan!
Így büszke Kiev is meghevert a porban.
Már Lodomér híres fennelgő vezére,
hajadon fővel jött Árpád úr elébe;
Galícia önként kapuját kitárta,
s mezítláb, térdelve várt ránk a királyra.
Árpád jobbot nyújtott:
- Szívem a kezemben!
Ne múljék melege a lengyel kezekben!
Arany ezüst marhád én el nem kívánom,
csupán útat engedj át a két határon.
. . Mert nem indultunk ám rongykoldus-tur- bával
Gulyát se cserélnénk fél Európával!
Mégis a barátság szívességen épül:
három ezer fejszést elfogadtunk végül,
Három ezer fejszés, mintha menny dörögne,
Kárpát őserdejét irtja dübörögve.
(Széles országút kell Árpád nemzetének!
Ott hallottuk meg, hogy testvéreink élnek.
S ideküldött Árpád üdvözlő jelszóval,
S ezzel a zászlóval.
Itt a selyemzászlót széjjellebbentette.
A ráhímzett turult szellő lebegtette.
Rokonságot vallott a turul a sasra,
mint acél a vasra.

De már a két magyart a trónról lekapták:
összeölelgették, összecsókolgatták.
Kérdezték: - Hogy hínak? Van-e feleséged?
Hány éves vagy öcsém? Isten tartson téged!

S míg a két kezöket százan szorongatták,
más százan meg őket kulacscsal kínálták.

 

A HÉT VEZÉR.

Kékfekete bársony az ég teteje, -
abba ragyog a nagy Göncöl-szekere.
Nótát mondok a nagy Göncöl-szekérről,
vagyis inkább a hét magyar vezérről.

Árpád volt az első vezér, a legfő;
szeme mint az oroszláné rettentő;
kardja, mint az istennyila úgy vágott!
Ki is vágott minekünk egy országot.

Árpádnak az öregapja Előd volt,
de biz abban sámsoni nagy erő volt:
rezes kópja száz esztendős kezébe:
unokáját üstökösként kísérte.

Kendé-nek is fehér volt már a feje,
mint őszszel a vén havasok teteje:
de nagyokat rikoltott a csatában:
"Fiatalság, ezt csináld meg utánam!"

Ónod vezér akkor sem állt leghátul,
ha ész kellett, még pedig a javábul;
Ónod vezér süvegében elég volt,
mikor az a süveg Ónod fején volt.

Tas vezér is gyöngy hírt hagyott magárul:
Marót királyt nadrágolta pogányul,
Ő volt apja a dicső nagy Lehelnek,
kinek kürtjét Jászberényben emeld meg!

Várak ellen Huba vezér járt hadat,
vas-kosokkal döntögette a falat.
A cseheket kidobálta Nyitrából:
"Coki bratye, az Atilla várából!"

Vezérek közt Tétény volt a hetedik,
Aranynyal kék felírni a tetteit!
Mint Erdélyért nem harcolt úgy seholse,
Azóta se veszett abból egy hold se!

Kékfekete bársony az ég teteje.
Hét fényes kard a nagy Göncöl-szekere:
a hét vezér, mikor oda feltérült,
beleszurta a bársonyba emlékül.

 

A BÁNHIDAI VECSERNYE.

Napnyugtakor végeszakadt a nagy harcnak.
Úgy hevert a tót, mint a széjjelszórt asztag,
úgy hevert a mezőn halmokban, százával.
Köztük Szvatopluk is, véres koronával.

A magyar megtörli homlokát és kardját.
Táltosok a sziklán a szent-tüzet rakják.
A nap helyett mostan az világít széjjel:
sebesültet gyűjt az asszonynép ez éjjel.

S míg a csendes és bús munka tart a téren,
máglyánál a táltos-főpap áll fehérben.
És így imádkozik:
"Mennyben lakó Urunk!
Győzelmes zászlónkkal elibéd borulunk.
Te vezéreltél ki messze Napkeletről,
mint ahogy a darvak szállnak a hegyekből,
s hogy leereszkedtünk Atilla földjére,
te voltál mindig a hét vezér vezére.
Óh, kérünk, vess véget vándorlásainknak!
Hadd tűzzük le végképp sátor-rudainkatl
S ha törnek is reánk olykor erős vészek,
csak legyünk, mint fán a szél-ingatott fészek,
de ne hányódjunk el, ne szóródjunk sárba,
maradjon a miénk e föld rónasága!"

Vezérek, főurak mind ott körül állva
ügyelnek. A főpap felhág a nyírfára:
és beburkolódzva a lombok zöldjébe,
hallgató orcával mereng fel az égre.

Percekig tartó mély csendben áll a főpap.
Istennel beszél most, Istentől igét kap,
s bár húnyva a szeme, lát a jövendőbe,
mint ahogy a nap lát, felhőn át a földre.
------------------------------------------------------
De ím hárul a lomb: kifordúl belőle.
A tűznek világa befényli agg arcát.
Kiált: "E föld neve mától: Magyarország!"

Örvendő morajlás száll át a táboron,
s ezer tekintet áll az öreg főpapon.
Folytatja ez lassan, húnyt szemmel beszélve,
mintha a messzeség mély ködébe nézne:
"Látom az időnek végtelen ölében
népünket virúlni árnyékban és fényben...
Látok a bölcsőktől a halál partjáig...
Látom: a gyermekből férfi s agg mint válik,
s roskadó agg körül új nemzedék mint kél:
gyors nyomon követi egymást tavasz és tél...
Sátorból a nemzet költözik kőházba...
Nyugoti módival ruháját tarkázza...
Vezére fején ím arany fénye reszket...
Jobbjában tart kardot, baljában keresztet...
Itt elállt egy percre, elakadt a szóba,
mint az éji szekér, ha jut zakkanóba.
Seregnek hallatszik halk megmordulása.
Táltosok halványan bámulnak egymásra.
A főpap folytatja jövendő-nézését:

"Látom városoknak fölfehéredését:
folyók oldalán, mint egy-egy csoport gomba,
házak sokasodnak! népünk nyüzsgő hangya...
S mintha az országot nagy zöld szőnyegekkel
terítgené be a földmívelő ember:
érik a gabona; hegyek oldalába
szőlőt pirosít az őszi nap sugára.

Látom: királyoknak gyakor változását...
Nyugaton a magyar sírját hogyan ássák!
Látok egy nagy királyt: feje fényes, holdas...
Látok egy más királyt: mindig könyvet olvas...
Látok egy vak királyt: vezetője asszony...
S mindig vér... mindig vér... rút testvéri harcon...
Óh, de mi sötétlik reánk napkeletről?!
szörnyű sáskatábor száll-e a hegyekből?!
Nem sáska: tatárhad dúl e szép hazában...
------------------------------------------------------------
Földet szánt egy király, sarkig sötét gyászban".

Itt az öreg táltos ismét elhallgatott:
orcáján egy könycsepp legurult, csillogott.
Azután folytatta fátyolozott hangon:

"Újra élet zöldül a vérázott hanton...
Jönnek más királyok: barnák, idegenek...
Duna táján erős várak kereklenek...
Most Dél felől támad időnkint zivatar:
lófarkas zászlókkal, földön járó vihar...
Hosszú nagy időn át magyar áll a gáton...
Senki nem segíti ezen a világon!

De a magyar él! él! Mint az irtott erdő:
levágott fatörzsből új sarjadék felnő...
Századokon által mindig verekedve,
nem megy fehér hajjal férfi az egekbe".

Elhallgat a főpap s néz soká sötéten.
Vajjon mit néz, mit lát az idő mélyében?
Hol piros, hol sápadt vén komor orcája.
Végre szól keserűn, a fejét megrázva:

"Isten urunk ott fenn, a csillagos égben,
könyörülj e népen!
Viseljünk kardot, ha ez sorsunk e földön,
de a szolgaságtól ments meg mindörökkön!"

 

KINIZSI PÁL

Kaszás csillag messze-ragyog, messze-néz,
Kinizsi Pál, az volt ám csak a vitéz!
Dicső nevét kilenc ország ismerte.
Mátyás király csak fiamnak nevezte.

A töröknek ma is reszket a térde,
ha Kinizsi neve száll a fülébe;
hát még mikor színről-színre láthatta,
eget-rázó ordítását hallotta!

Acélból volt az ő harci dolmánya;
sárgarézből a sarkantyús csizmája;
buzogányán csak az ólom félmázsa.
Dőlt is attól a sok török rakásra!

Két nagy kardot szokott fogni kezébe,
így rontott a pogány török fejére;
a lábával egyet-egyet toppantott;
haragjában egyet-egyet kurjantott.

Nem nevelték őt selyembe, bársonyba;
legény vót csak a kinizsi malomba.
Fegyver helyett emelgetett zsákokat.
Csókolgatta a kinizsi lányokat.

Arra marsol Mátyás király serege.
A seregnek vagyon cudar melege.
Magyar Balázs megállítja a lovát:
- Mónár-legény, vizet adj, az angyalát!

Szól a molnár: "Tedd a kupát tányérra,
s tisztelettel nézz a tiszti gallérra!"
Pali legény fordul egyet csáléra;
másfél-mázsás malomkő a tányéra.

- Tyű, a lelkét a vasgyuró apádnak,
Pali fiam, állj be közénk huszárnak!
- Kapitány úr, mindig errül álmodtam:
törökverő huszár voltam álmomban!

Ettül fogvást török, lengyel, cseh, morva,
mindig avval esett be a pokolba:
"Nem jöttem én a magam jószántából:
Kinizsi Pál küld ide a csatábóll"

Kenyérmező, Erdély legszebb mezeje,
törökvérrel pirosra van befestve.
Ott Báthory lefordul a lováról:
gondolkodik immár a mennyországról.

Kinizsi Pál hangja dördül a réten:
- "Hol vagy István? hol vagy kedves vezérem?"
Holtak közül felmozdul egy félhalott;
- "Kinizsi Pál, jóbarátom, itt vagyokl"

Dolog után jól esik a vacsora.
Vacsoránál vígan sípol a duda.
Kinizsi Pál félrevágja süvegét:
- Táncolhatnám: hozzatok egy menyecskét!

- Aranyért sincs menyecske e vidéken:
elbujt a nép a töröktől féltében.
Táncolj magad, vitézeknek virága!
- Táncoljon a táncos kecske magába!

"Ide azt a szoknyás basát, ha nincs más!
Ugratósat fujj a sípon furuglyás!
Hadd mondja el ez a török az égben:
hogy mulatott Kinizsi Pál Erdélyben!"
Ötven csata, ötven dicső győzelem,
gróf Kinizsi főispán lett Temesen.
De nem olyan téntanyaló főispán,
hanem mint a fennvirrasztó oroszlán!

 

K0RVIN JÁNOS.

Futott a csatából Mátyás király fia:
Kinizsivel nem is lehetett vívnia.
Fejét csak éjfélkor mosta ki a vértől.
S akkor keserű könny csordult a szeméből:

Óh elvakult nemzeti Kígyószívű papok!
Apám emlékére de rátapodtatok!
Legyen hát az áldás, amint imádkoztok:
idegen a király, ha idegent hoztok!
idegen! idegen! ki magának kapar!
aki sohse mondja: Nemzetem a magyar!
Panaszodra siket, vigaszodra néma,
lelkében is balog, nagy lépésre béna!
Ha édesnek mondod, érezd keserűnek,
ha apádnak mondod, mostoha-kezűnek,
s ha mondod: a király a leghívebb barát,
ellenséges fogát vicsorítsa reád!
Bánatot szántsatok! Könnyeket vessetek!
Mátyásról sóhajtva így emlékezzetek!
S ha kínja nőttével sörényét borzolván
megrázná a láncát a fölkelt oroszlán,
sápadtan írja le az idők írója:
"A magyar szabadság fája a bitófa".

 

ÉJJEL A TISZÁN.

Feljött a hold a Tiszára.
Csend borult a fűre, fára,
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.

Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában, s furulyál;
furulyál az éjszakában.

A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan;
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.

Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben,
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.

Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.

 

AZ ÖREGHONVÉD.

Öreghonvéd, fakó panyókás sipkában
ballagdál az utcán csöndes egymagában.
A szakála fehér; a keze remegő.
Meg-megáll s kitér, hol sok a járókelő;
botra támaszkodik, és néz szomorúan.
Oly idegen köztünk, oly fáradt, bágyadott!... Ha öreghonvéddel találkozol fiam,
térj ki, és emeld meg szépen a kalapod!

Lásd ez az öreg is gyermek volt hajdanán,
eleven, mint te vagy, s tekintete vidám;
orcáin a tavasz rózsái virúltak;
szólíták öcsémnek, fiamnak, ifjúnak.
Haj, de zivatar jött az ő tavaszára:
megrendült az ország s ő kardot ragadott...
... Ha öreghonvédnek pillantasz arcára,
emeld meg fiacskám szépen a kalapod!

Ez öreg bácsinak fiatal korába
gyulladt ki nagy lánggal az ország határa,
s dőlt ránk a sok gyilkos rabló vad haramja; -
fejünkre megkondult a halál harangja.
A hazát menteni előállt a bátor,
s, hej, sok mező ivott piros vérharmatot...... Ha öreg-honvéddel találkozol bárhol,
emeld meg fiacskám szépen a kalapod!
Bizonynyal volt egy ház, ahol az ő nevét,
esténkint térdelve, könnyezve rebegék.
"Őrizd meg jó Isten a harcban apánkat!"
S ő is imádkozott: "Őrizd meg hazánkat!"
Ki tudja, hogy fakó régi atillája
hány mély sebet takar, mit a honért kapott...... Kegyelettel nézz a vén honvéd arcára
s emeld meg fiacskám szépen a kalapod!

Tudod-e mit jelent: Isaszeg, Branyiszkó,
Kápolna, Segesvár, Budavár, Nagy-Salló?
Ez az öreghonvéd beszélhetne róla!
De hallgat ő. S hallgat a zöldelő róna.
S tudod-e mit jelent Nájgebájde s Arad,
Kufsteines Josefstadt? - Jobb is ha nem
tudod...
... Mikor eléd kerül egy ily rokkant alak,
emeld meg fiacskám szépen a kalapod.

Lásd, az öreg ember olyan, mint az árnyék,
melynek napja lement, de valamit vár még:
nem tőlünk, nem is a nemzet királyától,
csak a halált várja Istentől magától.
... Ha nem is ismered, sohasem is láttad,
köszönj neki fiam, mint öregapádnak,
akár jó ruhát hord, akár koldusbotot...
emeld meg fiacskám szépen a kalapod!

 

MÁRCIUS

A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
Felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén rongydarab,
Mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek barna föld a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma.
S egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábnyoma.

Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
Mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.

Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüggő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve
leválott.
Csakhogy itt vagy te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki, zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-galyakat!
Áraszsz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.
Még a macskánk is felhunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyujtózik, s alszik a napnak melegén.
S előkívánkozik, ki a napsütésbe
minden ami csak él, - báró, avagy bárány,
A báró csak mászva vasrácsos kertjébe,
a hodály előtt meg táncolva a bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kottyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.
Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!

Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De ime felrikolt: - Hátam mögé népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
... S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.


Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezítlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé.
Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!

A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan,
behunyt szemmel tartván orcáját a napba.
Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh nap, nézhetetlen orcáju istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy e világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!

S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a nap keltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiáltók a szent szót a napnak.

Voltak. Nincsenek. Rég megtértek a porba.
Azóta más isten került uralomra.
Emberek, istenek, jönnek, meg elmúlnak.
Új éneke zendül az oltári húrnak.
S papok és bálványok átváltoznak röggé.
Csak a nap ugyanaz. Maradós örökké.

Im egy rögecskén, mely király szíve volt tán,
kis, vörös Ilona-bogárkák fekszenek,
lapos kis hátukat a nap felé tartván,
csendesen, boldogan ők is melegszenek.
A bogár is ember; az ember is bogár.
Ugyanaz a kezdet, ugyanaz a halál.
S minden más hazugság, gőgös fejemelés.
A fő törvény a nap, meg a melegedés.

De mi lárma ez itt, a Kevi kertjében?
A vén Kevi zargat valami gyereket.
Ingujjban az öreg, s ásó a kezében.
Bizony még rázuhint, ha oda nem megyek.
- Mi bajt tett a Pista?

- Hát disznózom adtát
majdnem elrontotta ezt a szép barackfát.
Ma ültettem ide a szőlő sarkába.
Hát disznózom adtát, betűt vágott rája.

Olyan már az öreg, mint a mosott kender.
Irdatlan nagy időt ért ez a vén ember!

Ha kőből lett volna, széjjel-mállott volna.
Ha acélból, régen megeszi a rozsda.
Így a manó tudja, mi tartja életben,
de mindig búcsúzás szavam az öreggel:
leejtheti őt már minden kis véletlen,
s ha előbb nem, ősszel, a falevelekkel.

- Kenje be viaszszal,- mondom tanács- képpen,
- megél az még szépen.
- Úgy teszek, - dünnyögi, - hej disznózom
adtát,
ezek a gyerekek, hogy a fát nem hagyják!
Mind én ültettem ezt. Ezt a diófát is.
Ezt a körtefát is, ezt az almafát is.
Ezt a kis barackfát magjáról neveltem.
A városból hoztam, ezelőtt hat évvel.
Olyan ez, meglássa... Azóta sem ettem:
nagyobb, mint az öklöm, és tele van lével.

S végignézi a fát, az ásóra dőlve.
- No majd megkínálom magát is belőle.



ÉJJEL A MEZŐN

Augusztusi csöndes éjen
a boglári mezőségen
ballagok.
Lágy homály űl a határon.
Csöndes árnyék, csöndes álom.
Odafenn meg ragyognak a csillagok.

Éj van, éj van, szélid, enyhe.
Minden alszik elpihenve.
Alszik a bogár a fűben;
a madár az ákácfákon;
alszik a nyúl a bokorban,
pillangó a bogáncs-ágon;
alszik a por; alszik a kő;
alszik ember, alszik állat.
Csak a békák ümmögetnek
félig alva, félig ébren,
valahol a messzeségben,
álmosító bús danákat.
S mintha megszűnt volna minden
emberélet e világon,
s csak magam maradtam volna
egyedül,
egyedül ez éji tájon;
s mintha mindig éj volt volna,
s mintha mindig éj maradna:
sötét föld és fekete fák,
sötét ég és csillag rajta,
fénylő csillag-ezerek, -
s nékem semmi egyéb gondom,
semmi célom, semmi dolgom,
csak bámulni önfeledten,
egy megálló tekintetben
a ragyogó szép eget!

Milyen szép az ég! Milyen szép
végtelen nagy kék mező!
Valamikor a nagy Isten
járt-e rajt', mint magvető,
s teleszórta gyémántmaggal:
apró, fehér csillagokkal?
Vagy talán e sok szép csillag,
angyal-szem mind, ránk-leső,
embersorson olykor-olykor,
néma szível könnyező?
Hát a hulló-csillagok?
Lejebb szálló angyalok?

Nem tudom. Csak nézem-nézem
odafenn a magas égen
azt a sok szép, lehunyorgó
sziporkázó csillagot,
s lelkem mély, szent békességben
földi árnyban, égi fényben
elmerülve andalog.

Mozdulatlan hallgatással,
mozdulatlan álmodással
állnak a fák, állok én is;
az alvó rét lélekzetét,
kakukfűves lehelletét
szívják a fák, szívom én is.
Halk sóhaj száll most a réten,
aztán újra csend van, csend...

Finom, lenge, fehér felhők
szállnak lassan odafent.
Úgy nézem, a györki erdő
sötétjéből szállanak,
és mögöttük halaványan
fény dereng az éjszakában:
érkező holdsugarak.

Látom most a györki tornyot
fák közül mint hegyes ormot,
amint magas őrszellemként
felsötétlik, s néz merőn,
míg a Hold, leplét levetve,
ott áll bájosan remegve
fenn a távol hegytetőn.

Leheverek a szénára
egy száraz kis fűboglyára
s holdimádó lelkem mélyén
mint a kútnak sötét mélyén
a Hold képe fölragyog, -
s mindig föllebb-föllebb szállva
csillagos szép országába
a Holdvilág mosolyog.

Csend van. Reám ereszkedett
valami szent kábulat.
Szemem hunyva, mégis látom
fenn az égi magasságon
a Holdat, s a Had-utat.
Hadak-útján Holdkirálylány
sétál méltóságosan;
fátyolát magával vonva,
mosolyogva bájosan.

Itt is, ott is meg-megáll és
megszóllít egy csillagot:
- Kaszás-csillag, jó munkásom
van-e máma sok dolog?
Sánta-Katát látom amott
hozza már az ebédet,
Bojtár csillag, Három-király
lesz reá a vendéged.

Mit beszélnek még odafenn?
azt én nem is sejthetem.
A királylány ime most a
Göncöl-szekérhez megyen.
Fátyolába burkolózva
szemérmesen beleül.
Beleül.
És a felhők havas útján
lassan lengve elrepül.

 

PAIZS ANNA.

Öreganyám öreganyja:
a neve volt Paizs Anna.
Az ura volt gazdag juhász,
nyáron szűrös, télen subás.

Mikor jött az első fia,
szólt: "Legyen az Isten fia,
első bárány, édes párom!"
"Hát legyen pap, én nem bánom."

Jött a másik: vézna, gyenge.
Szentelt vízzel nevelgette.
"Istenem csak ezt meghagyjad,
inkább ezt is adom papnak!"

A harmadik: jó tanuló,
labda helyett könyvet bujó.
"No, parasztnak nem született!"
Mikor felnőtt, ez is pap lett.

Negyedik: jött szőke hajjal.
Ájtatos volt, mint az angyal.
Mikor játszott, misét játszott.
Hogy pap lesz, előre látszott.

S jött a módos juhász-házba
még három kis rokon-árva.
Mit szólna a falu nyelve,
ha ezekből paraszt lenne!

Mikor meghalt Paizs Anna,
hét fiatal pap siratta,
s heten mondtak misét érte.
Fel is jutott a mennyégbe.

 

FALUSI NÓTÁK.


I.
Térdig ér a sályi patak.
Fodor Anna sej gyöngyalak!
Egyedül áll a patakba:
fehér ingét mosogatja.

Patak partján cseresnyefa.
Odahajlik a patakra.
Cseresnyefán fülemile:
Danolgat az ág hegyibe.

Hallod-e te Fodor Anna,
Fodor Anna, piros alma:
ha én cseresnyefa volnék,
sej, még jobban lehajolnék.

S ha én kismadár lehetnék,
a válladra lerepülnék.
Azt se bánnám ha megfognál,
azt se hogyha megcsókolnál!

II.

Megtiltották, hogy a galambomhoz járjak:
nem nekem nevelték, gazdagabbra várnak.
Gazdagabbra várnak, kinek sok az ökre.
Hej, beborult nékem az egem örökre!

Csak egy kis házam van, az is az anyámé,
meg egy vén szilvafám, - az meg az apámé,
Istenem, változtasd át a szilvafánkat
pengőt, bankót termő mesebeli fának!

Hej, ha a bankónak megkapnám a fáját,
kalapomhoz tűzném a legszebbik ágát;
gyöngygyel hinteném be az utat odáig:
hatlovas hintóval mennék ablakáig.

De mivelhogy nincsen a bankónak fája,
olyan vagyok mint az elátkozott árva:
csak messziről nézem azt a szép virágot,
mint az elfogyó hold a szép napvilágot.

III.

Este van már, csöndes este,
hadd legyen még csöndesebb,
hadd fesse még sötétebbre
az éjszaka az eget.
Csak egy csillag gyulladjon ki
a magas ég közepén:
az a csillag a lámpásom,
mikor hozzád megyek én.

Alszik-e már édesanyád,
te kékszemű liliom?
Hajolj ki hát szép virágom,
hajolj ki az ablakon!
Lám elaludt a csillagom,
le is esett a hamva:
borulj fehér liliomszál,
borulj az én nyakamba!

 

NOVEMBER.

A kertemben járok, és szomoru vagyok,
szomoru, mint a fák, s a hervadt virágok,
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.

Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.

Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kélt föl:

almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett;
fiatal ákácfám két ablakom között nőtt,
nőtt, lombosodott, széjjelterjesz-
kedett;
kék pohárkáit a hajnalka kitárta
s mézét a zümmögő méheknek kínálta;
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon; -
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.

S éreztem, hogy Isten itt van, itt e tájon,
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,
és felhőfátyolát arcáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kacagott,
az egész mindenség életre támadott:
pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket brummogtak;
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt az Isten kedves birodalma.

Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek,
s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szépfűimet a porba metélték,
kerítésemről a hajnalkát letépték,
összerongyolták a lugasom palástját,
koldussá csufiták a jó kis ákácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóim arany-tányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.
Vajjon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbujva,
rám kandikált, s akkor versét nekem fujta.

S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek,
játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak;
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.
Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany-páncélban pompázott,
másik kiráfyveres bársonyban, posztóban,
s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán
ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.
Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárn5onyat.

Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre,
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny a szeméből.
S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden föltámad,
mit Isten lezúzott a "Ne legyen!" szókkal, -
mint az anya, aki nem hisz a halálnak,
s holtra vált gyermekét melengeti csókkal.

Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
s aláereszkedik fátyola az éjnek,
s elhalkul az élet.
Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
és gondolattalan gondokba merülök;
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
s úgy érzem, más élő nincs is a szobába,
csak ez a sarokban guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.

El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy a mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány, - hátul vagy előtte, -
beleűvölte itt őt a levegőbe.

És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszercsak mozdul és elvágtat tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.

De im nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bujva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? Itt rejtőztek
nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában;
aztán megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volna rá lelkem
Nézem, hogy nyujtóznak és melengetőznek,
s ők is néznek talán nagyálmosan engem.
Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak
többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél húll, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról...

 

A FALU REGGEL.

Kukorít a kakas. Szürkül az ég alja.
Hajnalra gingallóz a falu harangja.

Fölébred madár a harmatos lombon.
Iszik a virágból, s a magasba röppen.
Riog a kanász a tülökkel a dombon.
A koca az ólban felfülel és röffen.

Az eb is elhagyja a boglyának alját;
ásít, nyujtózkodik, lerázza a szalmát,
s megnézi a kútnál: van-e a csurgásban?

Kapuk, ajtók nyílnak az útca sorában:
a felső szoknyát a fejére takarva
kergeti a kocát itt Örzse, ott Panna.

Indul a tehén is. A kapufélfába
megdörzsöli kissé borzas homlokát.
A kisborju bőgve iramlik utána.
Visszanéz a tehén, s rányal a fiára.

A nap felvillantja első sugarát.

A leány a kútnál mosdódzik szaporán:
rózsa piroslik fel arcának bársonyán,
s mosolyogva pillant egyet az utcára...
Megismerte: kinek ostorpattogása
kíséri a kocsit mezei munkára?

Móric is kitárja a fűszeres boltot,
amelynél vegyesebb nincs Európában!
árulván ő szappant, szöget, pityke-gombot,
heringet és selymet, naptárt és dorombot,
tajtékpipát, ánizst, és borjúkötelet,
téntát, ókulárét s ibolya-gyökeret.

Csendül a boltajtó, megkezdik Vargáék:
- Aggyék öt tojásért egy porció kávét.

(Kávéra kapott már az asszonynép régen.
A betegek kezdték, csak orvosságképpen, -
noha ezt a kávét sohse látta Kuba!
Dehát jó ez így is. Mit nekik Hekuba!)


A gazda is kihajt a lóval szántani:
kukorica alá kell földet bontani.
A kutya is kimegy, mintha nála nélkül
nem eshetnék szántás: kíséri a lovat.
A ló feszült innal megyen egyik végtül
a másik földvégig. És a munka halad.

Végre is a kutya únja meg a szántást:
leheveredik a szántóföld végére.
S álmos szemmel kaffant egyet olykor-olykor
az orra környékén döngicsélő légyre.

Ezalatt a falu élete megárad:
a ludak gágogva a rétre kiszállnak;
szurok-illat terjeng kovács műhelyéből;
a cigány kilép a község tömlöcéből;
réce megy a vízre; gyermek iskolába;
öreg édesanyó az istenházába.

 

A FALU ESTE.

Isten szép napja már nyugvóra száll.
A falu végén kolompol a nyáj.

Ballagva jön meg a szelíd tehén;
hatéves gyermek nyit neki kaput: -
s amíg az állat vigyázva bemén,
a lába között a koca befut.

- Apám is jön! - kiáltja a gyerek,
s a kapu másik szárnyát is kitárja.
Az árkon vígan szökken át az eb,
s felugrál a kis-gazdája nyakába.

Fáradtan vonja be a ló az ekét,
lógatván vénségtől elaszott fejét.
A gazda is fáradt, de ahogy beállnak,
első gondja: vizet adni a lovának.

Tűz ég a konyhában: rotyog a bableves.
A gazdát ilyenkor meleg étel várja.
A kutya a konyha előtt ül, és be-les,
s komor pillantást vet közben a macskára.

Megszólal a harang: Üdvözlégy Mária!...
Tavaszi csillagos éj száll a falura.
A veréb is elült, csűrbe és faágra,
eldugván a fejét puha kis szárnyába.

Jancsi is elejti madzagostorkáját.
"Csináld meg anyjukom, csináld meg az ágyát."
S a suba bekerül búbos szögletébe,
Jancsi meg a suba puha belsejébe.

"Atyának, Fiunak, Szentlélek-istennek"
mondja anyja után, ásítva a gyermek.
De mikorra anyja az áment diktálja,
hallgatással felel rá a kuckó tája.

Künn az utcán már csak egy ablak világos,
Barcza Esvány van ott, no meg a kocsmáros.
De aztán a kocsma-ajtó is nyikordul...
Danol Esvány, míg csak árokba nem fordul.

Aztán elcsöndesül a falusi világ.
... Itt-ott a kert alján megroppan a garád, -
itt-ott a kert alján, ahol leány lakik...
s csöndes susogás és halk cuppanás hallik.

. . Éjfélkor a bakter végigmegy az utcán.
Verset kiált. Szűrét leteríti aztán;
leteríti szűrét templom ajtajába.
S rábízza a falut az Egek Urára.

 

VILMA.

Mikor erre a névre gondolok,
a szívem feldobog;
tavaszt érzek, orgonaillatot,
arcomba sütő májusi napot.
S ahogy a szemem erre lehunyom,
magam a multba visszaálmodom.

 

KARÁCSON ÉJJELÉN.

Karácson éjjelén, karácson éjjelén...
A templom kórusán leghátul ültem én.
Előttem egy lány ült.
Lány? Ez a szó semmi.
Millió leány van; kedves valamennyi.
De ez az egy... Én nem tudom, mi lelt engem:
a tekintetemet rajta felejtettem.

Honnan jött ez elő, hogy eddig nem láttam?
Maga a tavasz ez hattyu-toll bundában;
lánynyá vált gyöngyvirág; májusnak leánya.
Hogy kerül ez ide a télnek havába?
Kicsi, fehér, szőke. Álmodtam már róla?
Vagy talán a madár énekelt őróla,
mikor nyári éjen az erdőn mélázva,
figyeltem rejtelmes értelmű dalára.

Elmerengve nézem. Körültem komolyan
urak és asszonyok ülnek két csoportban!
a jegyző, a doktor, meg a felesége,
aki vacsorára hitt holnap estére;
és más úri népek, prémezett kabátban,
az erdész az ő zöld makkos gallérjában.
Az orgona mormol és zúgja száz torok:
"Csordapásztorok... "

Feledhetetlen szent karácson éjjele!
Varázszsal, vallásos titokkal vagy tele!
A gyertyák lobognak. Remegnek az árnyak.
Az égi angyalok velünk glóriáznak.
Az a szőke lányka kis könyvét kinyitja.
(Kezecskéjét hamvas svédkeztyű borítja.)
Mikor képre fordít, ajkához emeli;
égre merengenek kék-bársony szemei.
Arcát most a gyertyák aranyfénynyel hintik.
Bár kővé válnánk itt, hogy nézhetném mindig!
Még egyszer glória, még egypár orémusz,
aztán új ének zeng: "Áldj meg minket Jézus!"
A doktorné elment. (Fázott már a lába.)
A szép leány mellett hely maradt utána.
Így történt, hogy mikor a pap áldást adott,
én a lányka mellett vártam már a papot,
s mellette térdelve - bár ő meg se látott -
éreztem, az áldás csak kettőnkre szállott.

Megmozdul a tömeg. Kihullámzik árja.
A lányka fölpillant. Kis könyvét bezárja.
Egy öreg nő kendőt igazít a nyakán,
s így szól neki: Vilma. Ő meg felel: Anyám.
S mikor leérkeznek, ki a fehér éjbe,
utánok lappangok dideregve, félve:
mint az árnyék, megyek a hó lágy szőnyegén.
A világ végéig elmentem volna én!
De közelebb laktak: egy kis kertes házban.
Óh, hogy ezt a házat eddig meg se láttam!
Pedig ez a ház, ha nincsen is márványból,
jácint mosolyog két havas ablakából,
s bár ócska a zsindely, s keskeny a tornáca,
mégis ez a ház a falu legszebb háza!

Eltűntek. Vártam ott, tudom is én mire!
Néztem az ablakra, néztem a semmire.
S gondoltam szépeket, de olyan szépeket,
hogy a hó s jég alatt aluvó kikelet
fölmosolyoghatott virágos álmában.
Azután csöndesen haza ballagdáltam.
Fenn az égen a hold tűnődve megállott:
bámult, hogy ily későn még az utcán járok.
Nem törődtem vele: az út havát néztem
boldog figyelemmel, s magamban beszéltem,
lassan-lassan lépve, olykor meg-megállva:
"Ez az anyja lába... ez a Vilma lába... "

 

LEGSZEBB VERSEM.

Az első versem rossz és hosszú volt,
s tőlem egy holdas éjet elrabolt.
De benne állt, hogy arca gyönge rózsa,
haja arany, s a szeme kék írisz.
Nem akadt lap, mely kinyomtatta volna,
de nékem tetszett, s tetszett néki is.

Hogy elolvastam ott a kis-szobában,
ő piros volt, s én meghatott.
A kanári is fenn a kalitkában
kidugta orrát, s hallgatott.

- Köszönöm, - így szólt Vilma végül,
- gyönyörűszép e költemény:
hadd tegyem el örök emlékül!
- Elteheti, - feleltem én.

És ő az írást összehajtva
keblébe rejté gondosan,
aztán a karját nyakamba fonta,
s megcsókolt forrón, hosszasan.

Azóta írtam sok jobb verset,
- közölte néha tíz lap is,
de én azt tartom, s mondja Vilma is,
hogy az az első, bár senkinek se tetszett,
az volt a legszebb!

 

MIT HOZOTT?

Mit hozott az öreg póstás?
rózsaszinű levelet!
rózsaszinű kis levélben
a te fehér lelkedet!
Csak egy kis sor az írásod,
az is apró, violám,
hej de ebből az egy sorból
ezer angyal nevet rám!

Azt mondja a kisgalambom
rózsaszinű levele:
"Vasárnap a csepeli rét
ibolyával van tele!"
Én Istenem, tedd közelebb,
tedd szombatra e napot,
hadd köszöntsem a te legszebb
földre leszállt angyalod!

 

A HARMONIKA.

Óh, talán ez igaz sem volt,
ezt csupán csak álmodtam:
nyári estén, csöndes estén, ablakánál állottam.
Fenn az égen csillagezrek,
lenn a földön lágy homály;
valahol a faluvégen
harmonika muzsikál.
Valamelyik parasztlánynak
tiszteleg a Gál fia.
Együgyű kis hangszer biz ez:
csizmadia-muzsika.
S mégis ime álmodozva
hallgatjuk a muzsikát.
Van abban, van, valami bús,
édes-kedves mélaság,
amihez csak nyári éj kell,
csönd, homály és csillagok,
s egy könyöklő szőke leány,
kinek szeme ránk ragyog.
Egyre messzebb, egyre halkabb,
már a mélabús zene;
belévegyül lassankint az
ákáclombok halk nesze.
Aztán újra méla csönd van...
Kél a hold a fák mögött...
Vilma súgja: - Holnap este.
És én súgom: - Eljövök.

 

MIKOR ITT VAGY.

Mikor itt vagy a szobában
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres ez egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.

 

MIKOR FELJÖTT A FIASTYÚK.

Mikor feljött a Fiastyuk
az éj kéklő mezejére
csókot leheltem kezére,
puha, fehér kis kezére.
És azt mondtam: "Szép virágom,
tűnjék el most, mint az álom:
zárja be az ablakát.
Pá szép álmom, jójszakátl"

S ő felelte mosolyogva,
az arcomhoz lehajolva:
mint ahogy a virágzó lomb
a bokorról szól susogva,
- Szép álmokat, jójszakát!

Álmodó csend űl a falun,
Álmodó fák közt ballagok.
Csak a fénylő hold van ébren,
meg a ragyogó csillagok.

És én mindhazáig hallom,
hallgatom a kedves szavát,
mint valami éji zenét:
- Szép álmokat, jójszakát!

Hallom, hallom és hallgatom,
mint valami éji zenét,
mely a csöndes messzeségből
zengi bűvös lágy énekét.
Hárfák, hegedűk hangzata,
miket szellő elkapogat, -
az ő boldog zengő hangja:
- Jóéjszakát, szép álmokat.

Kisér, jön velem e zene
félig földön, félig égben,
holdfényben fehérlő házak,
holdfényben sötétlő fák közt
az éjjeli csöndességben;
kisér úton, kisér házban.
S én hallgatom édes lázban.

S hogy lehúnyom a szememet,
akkor is még egyre zeng,
mikor már a lelkem fenn az
álmok szép egébe leng:
az ő szelíd, meleg hangja
egyre súgja és susogja:
- Jóéjszakát, szép álmokat!

 

SZEMEMET LEHUNYOM

Szememet lehúnyom. Nem mintha aludnám,
csak hogy láthassalak édes kicsi Vilmám.
Ilyenkor a csöndben úgy jelensz meg nékem,
miként a holdvilág a tó tükörében.
Látom fehér arcod, szelíd holdvilágom...
Oly kedves az álom, ha te vagy az álom!

 

AMINT ITT ÜLÖK.

Amint itt ülök, s nézem arcodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, ami tavaszszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
amit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.

Merengve nézem szelíd arcodat,
S napfény nékem egy másik gondolat:
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyg rám akkor is szemed,
" Kis Vilmám" - mondom akkor is neked
kezemben elfér akkor is kezed;
a multról olykor elbeszélgetünk,
egymáshoz simul fáradt, ősz fejünk.

 

BALOG FÁNI.

A falu végén van a temető.
Bokrok kerítik, s benne vadfű nő.
Nem jár itt senki; legfeljebb a madár,
ha útközben egy fakaresztre leszáll.
Az is a csenden, amely ott honol,
elbámul. S halkan, szomorún dalol.

Vadrózsát szedtünk a szőlőhegyen.
Az utak mentén ott bőven terem.
S hogy egy-csokor legyen még ma belőle,
betértünk az elhagyott temetőbe.

Itt egy behorpadt sírdomb oldalán
leült a kedves fehérarcú lány,
s a rózsát vegyítve fűvel, gyöngyvirággal,
egybekötözte fehér cérnaszállal.

A kert csöndes volt. Mink is hallgatánk.
E hely álmából szállt valami ránk.
A kezecskéjét ajkamhoz emeltem:
"Én Csipkerózsám! Gyöngyvirágom! Lelkem!"

És ő felelt mélázón, szelíden:
"Vajjon ki az, ki alattunk pihen?"

A sír keresztje fakó, régi volt.
Írásával a fű fölé hajolt.
Fölemeltem. S olvastuk betűzgetve:

ITT NYUGSZIK
BALOG FÁNl
GYENGE TESTE
ÉLT 17 ÉVET

Semmi több,
csak egy évszám, amely már letörlött.

"Tizenhét év", - szólt Vilma elmélázva.
S megnedvesült szemének kék virága.

"Tizenhét év, - mondottam eltűnődve, -
egy tavasz szállt ővele a földbe."

Ültünk ismét a síron csendesen.
Koszorút font az én kis kedvesem.
A kakukfű ránk illatot lehelt.
A távolban egy madár énekelt.

 

FEJÉT A SZÉK KARJÁRA HAJTVA.

Fejét a szék karjára hajtva
dúdolt az én kis kedvesem,
dúdolt egy nótát álmodozva,
s elringatózva csendesen.

Körültünk az alkony homálya
szétbontó barna fátyolát,
és betakarta észrevétlen
a kedves ódon kis szobát.

S ő mint az álmodó madárka
csicserg halkan az ág hegyén,
dúdolta: "Árva vagyok, árva."
Elmélázva hallgattam én.

S a homályba már mit se láttam,
csak fehérszőke szép fejét,
s kezét, amely meghajlott lágyan.
S félig behunyt két szép szemét.

 

A FASORBAN.

Árnyas, csöndes fasor a temető mellett.
Nekünk éppen ilyen csendes fasor kellett.
Se szembe nem jönnek, se pedig utánunk.
Kezembe a keze: sétálunk, sétálunk.

Lám, mégis valaki... ül az árokpartján
egy vén sánta koldus, a kalapját tartván.
Mit keres ez itt, hol csak a rigók járnak?
Vilma szól: Óh adjon az istenadtának!"

"Hát persze hogy adunk: ihol az erszényem."
S Vilma két pénzt adott: egyiket énértem.
Köszönte a koldus, rezgő öreg hangon:
"Áldja meg magukat az Isten, kisasszony!"

Némán megyünk tovább. Az öreg áldása
kísér mint a harang elbúgó dongása.
Az akác-sort szellő borzolja meg végig,
Vilma mosolyog. A szemén könnycsepp fénylik.

 

A FÉNYKÉP.

Fényképész úr, e kép nem jó,
bár az arca ugyanaz:
így is bájos angyalfej ez,
de hideg, mint a viasz.

Fényképész úr, ha látná őt
úgy magunk közt... kedvesen...
depersze az ön gépére
hogy nézzen szerelmesen!?

 

ESTE.

A nap feküdni készült a szőlőhegy mögött:
égő-vörös fátyol-ingébe öltözött.
Május volt. Kéklett az orgonafák lombja.
Sárga cserebogár keringőzött dongva.
És mi a kispadon, az eperfa alatt
virágot kötöttünk, holmi pitypangokat.

A nap lassan beledőlt szép selyemágyába;
violaszín-szárnyon jött az est nyomába.
Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve; -
fényes réz-sarlóját magasra emelte;
s lenn és fenn árnyékot terített árnyékra,
mígnem övé lett a föld minden tájéka.

Vilma a szép esti csillagon merengett.
És szólt: Mondja, mi az? Laknak-e ott
lelkek?

Az éjjel erről a csillagról álmodtam...
Ha egyszer meghalunk, megállunk-e ottan?
És látom-e magát, ha én megyek elébb?

Ezt mondva, vállamra hajtotta a fejét.

Harangoztak. Aztán csönd lett a világon.
Álomszellő lengett át minden fűszálon.
Nem hallatszott más, csak a fák susogása:
s egy-egy cserebogár édes-bús dongása.

 

ÜLTÜNK EGYÜTT.

Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.

- Én szép virágom, Rózsakoszorúm!
mért néz reám ily édes-szomorún?

Nem felelt, csak elmosolyodott,
Az Isten-tudja min gondolkodott.

 

TÍZ ÉV MÚLTÁN

Régen nem láttam ezt a nagy falut,
ez ablakot és a kis zöld kaput,
amelyben méla szép virágfejed
előbukkanva, várt-várt engemet.
S ahol egy holdas nyári éjjelen
mondottuk: "Isten áldjon, édesem".
És egymást hosszan át- meg átölelve,
jaj, sírva néztem, szép, síró szemedbe.

A ház épp olyan csöndes és fehér,
miként tíz éve. A vén fa is él.
Alatta állva, búsan kérdezem:
"Hol vagy, kis Vilmám, hol vagy, édesem?"
És nézem-nézem az udvar porát:
s nem látom benne kis lábad nyomát;
és nézem-nézem a két ablakot:
a sok muskátli nincsen, nincsen ott.

A kertpalánkon általhajlanak
a rózsák, a vén eperfa alatt;
De nem lebben sehonnan lányalak,
nem súgja senki többé: Vártalak!
A keretből egy szép kép kiesett.
A szívemből egy álom elveszett.

Egy vén paraszt az ereszet alul
rámbámul és szól:
- Kit keres az úr?

 

A KARÁDI FASORBAN.

Mikor ezt a fasort látom,
eszembe jut ifjuságom.

Fenn az égen a hold sétált,
a fasorban meg mi ketten,
A hold nézte csillagait,
én Vilmában gyönyörködtem.

Csend volt, csend az árnyas tájon.
És én mondtam: "Szép virágom".
Csend volt, csend a fényes égen.
És én mondtam: "Üdvösségem!"

Hozzám simult, mint a virág,
s én megcsókoltam homlokát.

 

A ZUGLIGETBEN.

Pünkösd napján a ligetben
víg emberek sokadoznak:
zöldelő fák árnyékában
heverésznek, játszadoznak.
És az úton pár a párral
feltűnik, meg elvegyül.
Pünkösd napján a ligetben
csak én járok egyedül.

Lombok közt a vadgalamb is
párja mellől néz reám.
Lenn a völgyben virágot szed
a legény meg a leány.

Lépést jön egy uri hintó
benne ifju házasok.
A nő, - fehér rózsabimbó, -
a férjére mosolyog.

Este van már. Fenn az égen
ragyognak a csillagok.
Egy elkésett szerelmes pár
a fasorban andalog.
Erdőn, mezőn a bogár mind
boldogságról hegedül.
Pünkösd napján csak én megyek
hazafelé egyedül.
(1894)

 

VILLAMOS KOCSIN.

A Fasortól a Körútig
útazott egy nő velem:
egy szomorú szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.

Ismerem e kedves arcot,
- így tűnődtem az uton, -
ismerem e kedves arcot,
de hogy honnan? - nem tudom.

Így hervad a fehér szegfű,
mikor elmúlt ideje:
sápad, sárgul, összefonnyad
virága és levele.

S így akadunk néha könyvben
gonddal eltett rózsaszálra.
Nem tudjuk már hogy ki adta?
csak tűnődve nézünk rája.

 

TOLSZTOJNAK.

Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?

A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.

A próza csupa bővizű patak,
Rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.

A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!

 

A SZIV.

Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.

 

HARANGSZÓ AZ ÉJBEN.

Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.

Embertársam! vészes, sötét uton járó,
sötét uton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szívedben hangzó angyali harangra!

 

BOTANIKA.

- Kiassszony tudja-e, rni ez a szép virág?
- Minálunk "Mécsvirág."
- Hát ez a kis sárga?
- "Mezei boglárka:"
- És ez a szép piros?
- Ezt nem ismerem.
- Kár. Ennek a neve:
"Égő szerelem. "

 

SZŐKE KISLÁNY

Szőke kislány, szívem álma,
miért remeg a kezed?
Nincs itt senki aki látna:
simulj hozzám közelebb!

S míg a csillag áll az égen,
míg a világ alszik mélyen,
rózsaképű szőke lányka,
taníts meg a boldogságra!

 


LEVÉL SZABOLCSKA MIHÁLYNAK.

Kedves jó poétám, élsz-e vagy meghóttál?
Vagy magaduntából tán megházasodtál?
Én bezzeg, pajtikám meg nem házasodtam,
sőt kicsi hija mint, hogy el nem patkoltam.
A tél a hóhérom, ez gyötör pogányul:
minden tagom jajgat kegyetlen fogátul.
De szeretnék hozzád beállni medvének:
meleg kályhád mellett nevetni a télnek!
Itt a fővárosban nincsen tél barátom;
a hó, ha esik is, fordul a lapáton.
Szemét lesz belőle. Mert itt minden szemét,
amit a természet szent keze hord eléd.
Szemét az ember is: kőben lakó féreg.
Elsöprik, ha kifagy belőle a lélek.
Hát mondom, nincs itt tél, csak hószemét
s hideg.
melytől csavarodik emberben az ideg.
A kőszénkályha is oly barátságtalan:
komor, mikor üres; bőg, mikor rakva van.
Hej, falun a tél is milyen más, barátom:
Szűztiszta fehérség az egész világon!
A háztetőkön is ünnepi takaró;
kristály-jégrojtokat lógat körül a hó!
S benn pattog az ölfa; piroslik a lángja;
meleget lehel a kandallónak szája;
s melegen dobog a szív is az emberben,
kiváltha nincsenek többen, mint csak ketten.
Hej Miska, ha most ott ülhetnék melletted,
de kivirágoznék néked is a kedved!
Áldanánk a jó bort, s az egész világot:
a néppel nem érző monoklis néppártot;
dicsérgetnénk bőven az Akadémiát,
amely mindent, ami nem magyar mű kiád;
s eltűnődnénk azon, hogy a magyar kormány
mért tartja a lovat a kultúra ormán?
Hiszen nem lólábon halad a kultúra!
Gondolatnak is ez rámnézve tortúra!

Hálistennek megy a kultúra magától.
Hát ne is beszéljünk államról, kormányról.
Oltáruk, oltárunk, más isten oltára:
az ő városuk Wien, mienk Budavára;
a mi ápolt tüzünk: a nemzeti érzés,
s a mi létünk szent cél; az övéké: kérdés.

A mi törekvésünk: független hatalom.
Az ő törekvésük: az "Összbirodalom".
Mink: piros-fehér-zöld; ők fekete-sárga.
Mink fölfelé megyünk, ők meg le a sárba!

Mindezen keresztül búsulnánk magunkat,
s néznénk a pohárban világbánatunkat,
melyből mint a mese szellemóriása
fölszáll a borongás feketélő gyászba.
S amihez már szavunk elég bús nem volna,
egy-két cigány mellett könnyeinkbe folyna.
Pesti ember látná, mondaná: "Jánápot,
ejnye de busulják iten á mágyárok!"
Pedig a búsulás, ha bor van hozzája,
a magyar embernek ősi mulatsága.

Nem mehetek hozzád búsulni barátom:
messze van Szász-Régen, messzebb még, mint
nyáron.
Nyáron vörösre sül az ember odáig,
télen pedig megfagy tetőtől bokáig!
Olvastam: a hóban, mint a vakondokok
úgy furkálódnak az erdélyi vonatok.
Néha kivetődnek a hó tetejére;
Néha nem látszik más, csak a gép kéménye.
Így hát csak vágyódó gondolatim szállnak
hótakart völgyébe szép Erdély-hazádnak.
Irj kedves poétám: élsz-e vagy meghóttál?
vagy nagy unalmadban tán megházasodtál?
S írj főképp dalokat hallgató szívünknek,
gyári zajban tikkadt, kiszáradt lelkünknek.
Hiszen akármilyen tél borúl a tájra,
mindig virágozik a te lelked fája,
s mikor dalod zendül, örömben, panaszban,
télen is tavasz van!
(1894)

 

LEVÉL A FIAMNAK.

Küldöm e levelet Somogy vármegyébe.
Somogy vármegyének kellős közepébe:
Vigyék el Győrökbe, de nem a kántornak,
hanem a fiamnak: Gárdonyi Sándornak.

Szerbusz kis barátom, tejfeles jónapot!
Szeretném tudni, hogy levelem hol kapod:
réten-e? kerten-e? avagy a Horogban?
hol verébként fürdől a sárga homokban?
avagy a szederfán, melyre létrán mászol,
s tenyered és orcád hamarosan gyászol...
Hát még a bugyogód? ezt kérdem én félve!
Jól beszélsz: minek is járatnak fehérbe!?

No de lehet pajtás, nem is ott vagy éppen:
a tavacskát méred most a faluvégen, -
pompás kis sár az ott, az itató körül!
aki térdik jár benn, a lelke is örül.
Ott örültem pajtás, én is vagy húsz éve...
s megesett ám néha, hogy nem kaptam érte.

Még azt is gondolom: odalenn találnak,
vadregényes alján a patak partjának,
ahol egymás fején próbáljátok rendre:
a káka-buzogány erős-e vagy gyenge?
s hol vizi vadászat vagyon a békákra...
Ha tán el is csusznál előre vagy hátra,
megszárad a ruhád, attól ne is félj te,
kivált ha nincs rajtad fügefalevél se.
Node akárhol vagy, az az egy bizonyos:
nincsen közel hozzád se könyv, se papiros.
Az irásbúl talán azt se tudod már te:
tollad mellett melyik ujjad hegyét mártsd be.
És amint a vizsgán a 8-szor 6 titka
benned akadt meg és nem is lőn megnyitva,
gondolom azóta se járt szám lelkeden,
más egyéb mint a szép "Egyedem-begyedem".

Pedig hát tudod-e mi ujság barátom:
ma dobolták Pesten, Cinkotán, Karádon,
hogy csak ötöt alszik minden apró magyar,
aztán az ötödik reggel: Ugorj hamar:
vége a labdának, versenyfuttatásnak,
s főképpen a boldog mezitlábjárásnak.
Az iskolaajtót immár kinyitották,
s tanítód fölvette a leghosszabb rokkját.

Azért hát kis pajtás még az egy-két napig
úgy mulass, hogy vízbe sohse essél nyakig,
s úgy mászszál, hogy némi lábad is maradjon
és minden bugyogód széjjel ne szakadjon.
A negyedik napon ints búcsut faludnak,
a jó-cimboráknak, kerteknek, kapuknak.
Várlak Budapesten sok okos tanácscsat,
s főképpen egy szörnyű nagy mézeskalácscsal.
(1895)

 

FIAMNAK

Minta magasban lengő sasmadár,
úgy kóvályog fölöttünk a halál:
hol itt, hol ott egy lelket elragad.
Csupán a test marad.

Ha engem látsz majd némán, hidegen,
és szólítasz és nem nyitom szemem,
az égre nézz: én immár arra lengek.
Csupán a testem az, mit eltemettek.

Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
leszállok hozzád édes gyermekem,
s mint éji szellő a virágokat,
megcsókolom harmatos arcodat.

S ha majd te is a testet vetkezed,
a végső órán melletted leszek,
s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
én átölelve viszlek fel magammal!
(1895)

 

A BOGÁR.
(Chrysomela fastuosa.)

Az ablakomnak külső párkányára
leszállt egy fényes kék-aranybogárka.
Messziről jött, és itt most megpihen.
Szárnyát bevonja, s rám néz szelíden.
Rám néz s bámul.

Mit gondol magában
a kisbogár az ember ablakában?

Tán ezt gondolja: íme itten áll
egy óriásnagy fekete bogár;
egy nagy bogár, ki kőben éldegél,
s nincs szárnya se, csak mászik, mendegél.
S én gondolom: Mily boldog e kis élet:
csak véletlen, hogy a városba tévedt;
az erdőség az ő igaz hazája,
a lomb, a fű, a virág a tanyája;
bú nélkül él, békén, függetlenül;
minden övé, ahova települ;
pénz néki nem kell, se más földi kincs;
barátja sok van, ellensége nincs;
ház se kell néki: ha eljő az éj,
a sátra lomb, az ágya falevél;
reggel, ha ébred, inni, fürdeni
egy tiszta harmatcsepp elég neki;
ebédje nyitó virág mézpora,
divánja annak selyme, bársonya;
ott szundikálja délutáni álmát,
s hallgatja kedvel a madár-dalárdát.


Vajjon mi hozta ezt a kisbogárt,
mi gondolat, hogy éppen ideszállt?
Tán benne is van vágy és akarat:
próbálni, látni új világokat?
Vigyázz kis boldog: messze el ne szállj!

Az ember is, ez óriás-bogár
a zöldben élt valaha réges-régen,
függetlenül, csendben és békességben;
de vágya támadt látni új világot,
s ment-ment, elhagyva fát, füvet,
míg végre kövek közé rekedett,
s küzdelmes élet örök rabja lett.

*

És üldögélünk csendes, szótlanul.
A nap kisüt a fellegek alul.
Megmozdul, fölnéz az aranybogár:
szárnyát kibontja, s dongva tovaszáll.

 

SZEPTEMBER.

Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szünetlen:
Elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!
Így változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, a csűröm se üres,
de pri-pri: odavan a nyár, - a nyár . .
(1903)

 

EGY ESTE.

Egy este fáradtan, elbágyadottan
aludni tértem remete-lakomban,
s amíg reám ereszkedett az álom,
az volt egyetlen bús gondolatom,
hogy bár ne lenne többé hajnalom!

Mert csakegy az, ha egyszer elaludtam,
és alszom mélyen-mélyen, öntudatlan,
fejem akár nyugoszik egri párnán,
akár a sötét Halálnak a vállán, -
ha egyszer alszom, alszom: nem vagyok.

Aludtam. És fölébredtem pihenten.
Hogy este mit kívántam, - elfeledtem.
A májusi nap átsütött a fákon;
méhnép döngött a harmatos virágon;
a fenyő üde illatot lehelt;
a kert alatt a kakuk énekelt.

Isten-atyám, ha a napom lejárt,
s én újra búsan hívom a Halált,
s ő álomitalt hozva megjelen,
- ha mondom is, hogy: csakegy énnekem,
óh költs fel, mint e tavasz-reggelen!
(1897)

 

KEZDŐ TANÍTÓNAK.

Mikor először lépsz az iskolába,
legyen arcodon Jézus nyájassága:
szólítsd köréd a kisgyermekeket,
és simogasd meg kezecskéjüket.
S ha látsz közöttük rútat, rongyosat,
gyermeki arccal búbánatosat,
ismerd meg benn a korán-szenvedőt, -
s öleld magadhoz, és csókold meg őt.

 

GYÁSZOLÓ ANYÁNAK.

Tudom, hiába mutatok az égre,
ön csak a földre néz:
a mélybe,
ahol szívének kincse van elásva.
Tudom, nem hallgat a vigasztalásra.

De ha majd szűnik lelke vihara,
mondja ki e szót térden:
"Mi Atyánk!"
S nézzen az égre. Csillagok raja
ragyog örökös fénynyel mireánk.

S érezni fogja Isten szellemét,
érezni fején atyai kezét.

S hallani fog egy halk hangot az éjben
- Anyám ne búsulj értem!

 

ESTI HARANGSZÓ

Szép májusvégi estén egyedül
ülök a kertben. S nézem, mint merül
az égi nap a földi kék homályba,
a hegyek ibolyaszín fátyolába.
A völgyben lenn, már feketül az árnyék.
Elcsöndesül az emberlakta tájék.
Csillag ragyog a Mátra tetején,
A távolból harangszó száll felém:
Üdvözlégy Mária!

Ha elgondolom, hogy e Föld színén
valóban élt e tiszta, égi lény!
Járt-kelt, mint mink: a lábának nyomát
a porban hátrahagyta merre ment;
hajába tűzött fehér violát, -
tán épp ilyet, mint kertemben terem...
S ő maga volt a,legszebb viola:
Isten közöttünk járó angyala!
Üdvözlégy Mária!

Tán ilyen est volt, ilyen csillagos,
az ég ily kék, a föld ily harmatos,
s a kerti fák így álltak a homályban,
amikor ő szobája magányában
ott térdelt a kis gyékény-szőnyegen,
s imádkozott mélázón, csöndesen,
imádkozott magasba néző szemmel...
S a szoba megtelt égi fényözönnel:
Üdvözlégy Mária!

A Göncölszekér épp így állhata,
midőn az országút két vándora
a betlehemi völgyben haladott.
A férfi öszvér előtt ballagott.
A nő fennült halványan, szenvedőn.
Pásztorok ültek tűznél a mezőn,
és így szólt egy: - "A város telve néppel.
A másik szólt: - "Itt hálhattok az éjjel."
Üdvözlégy Mária!

Tán épp ily fű-illatos este volt,
tán épp így fénylett fenn az égi hold,
midőn egyszer a búzaföldön át
a gyalogúton haza lépkedett,
fehér-szeliden, minta holdvilág, -
karján tartva az alvó kisdedet,
ki vállra hajló fejjel aludott.
Kalász kalászra bókolt, susogott:
Üdvözlégy Mária!

Óh gyöngyvirágok, rózsák, liljomok!
Leheljetek az égbe illatot!
Ő bizonyára ismert titeket,
mikor e Földön járt közöttetek,
s hozzátok hajolt és szólt édesen:
"Kedves virágom, rózsám! szegfüvem!"
Ma is szerető szemmel néz le rátok,
Virágajakkal ti is susogjátok:
Üdvözlégy Mária!

 

UTRA-KÉSZÜLÉS.
(1901. dec. 27.)

Beteg vagyok. Talán meg is halok.
Künn csöndes téli éj van. A kályha morog.
Jégfátyol fehérlik az ablakomon.
Imádkozom

Miatyánk Isten, Mindeneknek Atyja,
kihez hajlunk, mint a fű a Nap felé,
az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám elé;
a halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt-lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen, -
ez a halál.

Mért féljek mint az állat?
érzem, hogy fenn sok kedves orca vár.
És mégis ólomkézzel nyom a bánat,
mint búcsuzót, ki a tengerre száll:
nem előre nézek, de mindig hátra.
Óh, sirat engem két szegény kis árva!

Uram, engedd, ha uj testem felöltöm,
uj testem mely a ködnél finomabb,
hadd maradjak, mig könyeik letörlöm!
hadd leheljek arcukra csókokat!
s mikor síromnál ereszkednek térdre,
hadd súgjam nékik: Nézzetek az égre!

Hiszen tudom, hogy kell szenvedniök,
kell sirniok, kell vezekelniök, -
ezért jöttek ők is a Föld színére.
A sárba tévedt kócsag is fehérre
mossa tollát mielőtt hazatérne,
s így száll az égbe hófehér ruhában...
Az ember mosdik könnye harmatában.

De nékem mégis nehéz őket néznem.
Anyjok nem volt és már apjok se légyen
Így áll mint ők a sötétben remegve
az elhagyott, mezőn felejtett bárány.
Ki néz jószívvel az én gyermekemre
ki gondoz mint én, két szegény kis árvám!
*
Ha felülről látom majd ezt a földet,
azt mondom rá: Ne éljek rajta többet!
Mindenkinek hull rája könnye, vére!
szülessen bár lágy hermelin haván,
vagy útszélre vont koldustalyigán,
csak jajkiáltás kezdete s a vége.

És mégis érzem, hogy e zöld pokolba
lekívánkozom hébekorba.

Hőn érdekel, hogy földi útjokat
mint folytatják az én szeretteim?
virágos, mezőn járnak-e sokat?
vagy az élet zord köves térein?
Mint állják ki a zivatarokat?
a szíven sujtó vad villámokat?
s mint szárítják mikor a vész elült
könnyekben ázott bús orcájukat?
És érdekel, hogy egy-egy jóbarátom
mit dolgozik? és hogyan boldogul?
hogy adnak túl a férjhez menő lányon?
nyomunkba milyen nemzedék tolul?
Szeretnék olykor hírlapot átfutni:
mi izgatja az új kornak fiát?
a találmányok fejlődését tudni,
no meg az új magyar politikát!

S kivánnám látni minden esztendőbe,
a tavaszt, a föld virágébredését;
heverészni az első verőfénybe;
hallgatni a méh szelíd zümmögését;
látni a szántóföld nagy négyszögében
a magvetőt, a haladó ekét,
míg a pacsirta a sugaras égben
csicsergi boldog, kedves énekét.

S főképp szeretnék egyszer minden évben
erdőbe szállni május közepében,
mikor a fa már lombba öltözött,
s a gyöngyvirág nyílt a füvek között.
A gyöngyvirág, a fehér gyöngyvirág,
ez az üde, alázatos virág,
amelynek tiszta szűzies havát,
tündérálomba ejtő illatát
boldog mámorban úszva bámulom,
s szemem lehunyva hosszan csókolom

S ha jő az éj, s én ujra visszatérek,
egynéhány szál gyöngyvirágot letépek,
és felviszem a csillagfényes égbe.
Megkeresem a Jézus anyját véle.
A Jézus anyját, kinek képei
oly búsak lenn és olyan szenvedők!
Hadd lássam egyszer mosolyogni őtl
(1901)

 

HA MEGHALOK.

Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, - az voltam én.

Sorsomnak gyászán se könnyezetek,
s ne mondja a pap: "Ime, porba hullt!"
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.

S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált: "Hát Isten veled!"
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyujtson búcsuzó kezet!

 

KÖD ÉS FÉNY.

Ablakomon ma nincsen jégvirág.
Ahogy kinézek, szürke a világ:
köd lombál a földön.
A szobám ma börtön

Mi van a ködben? És mi van a ködön túl?
Elpusztulhat tőlem az egész világ;
ha a nap az égről, mint az alma lehúll,
és leomlik véle a csillagmiriád,
én nem fogom tudni, én semmit se látok,
csak az álló ködöt, meg a kertpalánkot.

Ablakom alatt a kiskert sárgul elém.
A nagy mindenségből csak ennyi az enyém:
kóró, letörött ág, elhervadt levélke,
száz kis halott virág szomorú emléke.
De nincs örökös köd szép Magyarországban,
s főképp nincs Egerben és itt is a Sáncban:
átnyilalja a nap, elszáll mint a fátyol.
Feltárul a közel, feltárul a távol.

Vidám pikulaszó s bőgőmoraj hallszik:
a Sánc egy utcáján most kezdik a lakzit.
Kirajzik egy házból a Sánc tarka népe;
piros szoknyás lányok ringatósan lépve;
legények legelől a táncot bokázva,
hátul meg a vének csendes ballagdálva.

Nyoszoló-lányok közt egy koszorús leány.
Orcája halavány s mégis boldog vidám.
Vissza-visszapillant az édesanyjára.
S akkor könny lopódzik szeme csillagára.

 

NE FÉLJ!

Mintha látnám a fehér-ruhás Szentet,
amint Jairus házához közelget,
s hírül hozzák, hogy: Meghalt már a lányka!
Jézus ránéz az elsápadt apára:
"Ne félj, csak higyj!"

Ha ránk is így szakad a fájdalom,
szerettünket látva a gyászpadon,
s kiáltjuk: Nincs már, nincs, aki megmentsen!
törjön át Jézus szava a bús csenden:
"Ne félj, csak higyj!"